Hát nincs szerencséje Ripleynek! A bátor űrhajósnő hiába robbantott föl társaival egy egész bolygót — amelynek neve: Halál —, a Nostromo űrhajó hajdani egyetlen túlélőjének az 1979-es Alien (A nyolcadik utas: a Halál) harmadik részében ismét meg kell küzdenie az Idegennel, „aki” maga a megtestesült Tökéletes Organizmus, a túlélésre programozott gyilkológép. Egy tojásból kikelő, emberi testben kifejlődő, fogait csattogtató, nyáladzó, vérszomjas és gusztustalan biomechanikai monstrum (H.R. Giger svájci festő képzeletének szülötte).

Ezzel a szörnyeteggel kell hát harmadszor is megvívnia harcát Ripleynek, ráadásul egy kiérdemesült börtönbolygón, ahol a történet idején már csak huszonöt elvetemült bűnöző, huszonöt vallási fanatikus tengődik. A telep bezárása után önként vállalták furcsa küldetésüket, és itt maradtak őrizni a gigászi olvasztókemencék vöröses-sárgás metánlángját, mintha csak a pokol tornácán vállaltak volna vezeklésből őrszolgálatot.

És az Idegen, a testet öltött Halál, harmadszor is megkezdi pusztító őrjáratát a telep alatt húzódó csatornarendszerben.

Ridley Scott és James Cameron után e mostani, harmadik részt is egy elsőfilmes, David Fincher rendezte. A fiatal reklámfilmes visszatért az alapmű lenyűgöző látványvilágához, tökéletes időzítéséhez és képszerkesztéséhez. A végső megoldás — Halál
3 a sci-fi és a horror különböző összetevőinek sajátos elegye. Nem törekszik mai értelembe vett, tudományos pontosságra, ám mindent megtesz azért, hogy a néző libabőrös legyen.

BORZONGATÓ SCI-FI HORROR

Dramaturgiája és látványeffektusai nagy biztonsággal hatolnak el tudatalattink félelmeihez. A különös zörejekkel kevert, hatásos kísérőzene, a látványos fényképezés és már maga a helyszín is garantálja a borzongást. Nem egy csillogó-villogó, működő bolygón folyik az élet-halál küzdelem, hanem lepusztult, sivár egykori ólombányában. Az itt „élők” gyakorlatilag a középkorba taszíttattak vissza.

E kiábrándító jövő-vízió — Alex Thomsonnak, az Excalibur nagyszerű operatőrének jóvoltából — Bosch és Brueghel festményeire emlékeztet. A zárt térben játszódó
filmben a sötét színek dominálnak. Ebből a misztikus, félelmetes sötétségből bukkan elő időről-időre a szörnyeteg, mintha csak lázálmainkból lépne elő hirtelen. Fincher a klasszikus horror dramaturgiáját alkalmazva riogatja a nézőt. Az „ő” karcsú, gyors és rugalmas, de cseppet sem sebezhető Idegené sokáig láthatatlan marad, így tartva állandó bizonytalanságban a bolygó lakóit és a borzongani vágyókat. De alakja később sem érzékelhető teljes egészében, ami nagyban fokozza a néző rettegését, hiszen éppen az Ismeretlen, a Valami, az Alaktalan az, amitől az ember legjobban fél. Egyszerre képes hasonlítani szinte az összes olyan lényre — pókra, gyíkra, rákra, polipra, skorpióra és a mitológiák sárkányára —, amelyet pszichénk automatikusan az Alvilággal, a Pokollal hoz összefüggésbe, s ezért iszonyodik tőle. Ráadásul teste fémszerűen elpusztíthatatlannak látszik, s iszonyúan univerzális ragadozószája ragacsos nyálat és pusztító mérget fecskendez.

CINIKUS, KOPASZ HŐSNŐ

A Ripleyt megformáló Sigourney Weaver, aki első filmje, A nyolcadik utas… óta napjaink egyik legjobb színésznője lett, folytatásról-folytatásra alakítgatta szerepét, és a harmadik részre sikerült egésszé, tökéletessé formálnia e magányos, rengeteg szörnyűségen átment nő figuráját.
Az első részben még csak a küldetésre a hírnévre és a pénzre vágyik, a másodikban már az övéiért felelősséget érző, harcos közösségi emberként jelenik meg. Mostanra teljesen megváltozik: kopaszra borotvált, cinikus, mindenről lemondott, kiégett asszony lesz. Afféle modem Jeanne D’Arc, aki mindenét és mindenkijét elveszítette már, aki pontosan ismeri sorsát és beletörődik végzetébe. Megváltja a bolygó lakóit, megváltja a világot, megváltja önmagát.

Mi pedig rettegve nézzük ezt a gondosan felépített, feszült és letisztult sci-fi horrort, miközben tudjuk: itt és most nekünk nem eshet bajunk.

Hollósi László
Pesti Hírlap 1992. október 16.

Az eredeti cikk: