AVP rajongó lettem, amely több okra vezethető vissza. Először is, mert elkötelezett Pepsi fogyasztó vagyok, és a filmet minden bizonnyal a kedvenc üdítőital-gyártó cégem támogatta, amint azt nem először teszi az SF-filmek világában, ám most piros-kék logója nem egy felhőkarcoló oldalán villogó, futurisztikus óriásplakát képében van jelen, hanem egy aprócska és ügyes ötlet révén teszik elénk háromszor is.

(Mondjuk nehéz is lenne megmagyarázni, hogy hogyan kerül az Antarktisz jege alá 600 méterrel egy Pepsi-plakát, habár simán beleférne a kambodzsai-azték-egyiptomi kulturális egyvelegbe.) Másodszor pedig azért rajongok az AVP-ért, mert mindig is szerettem az Indiana Jones filmeket, ahol Indy bement egy letûnt civilizáció palotaegyüttesébe (sírkamrájába, labirintusába, stb…), és ott minden járólapra figyelnie kellett, meg a falakból kiálló kõkockákra, illetõleg szobrokra, kõgolyókra, figurális és non-figuratív ábrázolásokra (és ez is stb…), ha túl akarta élni a kalandot. A harmadik ok pedig, amiért megkedveltem e filmet, az, hogy a politically correct elve végre az Alienek és Predatorok világában is megvalósul. A két mozisorozat ötvözetének produktumából végre az afro-amerikai nõ kerül ki gyõztesen. Le a WASP-hõsökkel (habár Schwarzenegger jó volt e szerepben – vagy még mindig jó?), és le a kemény izmú, kopasz, fehér nõi harcosokkal (habár Sigournie Weaver se volt kutya), eljött a világmegváltó pisze orrú, fekete szépségek ideje.

A film tényleg bejött, és habár az elõzõ bekezdés hangnemében minden bizonnyal felfedezhetõ némi malícia, tényleg tetszett a Pepsis ötlet, és imádom a régi piramisokban játszódó filmeket (az AVP meg aztán mindent belead, hogy egy pillanatra se érezzem magam nyugodtnak, a Giger megálmodta díszletek, képek, háttér pedig kifejezetten zseniális), és tetszett a fõszereplõ karaktere is, aki úgy intézi el aztán a fõellenséget (azt juszt se árulom el, hogy A vagy P lesz), hogy biztosra veszem, hogy a forgatókönyvíró-rendezõ õsei között akadt egy maffiózós olasz.

A sztori egyszerû, de jó az alapötlet, és ütõs a megvalósítás. Illeszkedik a múltban lezajlott Predator-vadászatokhoz és a jövõben elkövetkezõ Idegen-horrorhoz. A kötelezõ lelkizésen (a két fõszereplõ karakterének dimenzionálása) hála isten már az elején túljutunk, és az is csupán kábé harminc másodperc (mindent legyõzõ akarat, apuka szeretete, halál a családban). Ezek után a kaland belendül, és meg nem áll, amíg a mellékszereplõk és a szörnyek élnek. A film egyetlen intellektuális kihívása a kihalni kész tudósbanda felé, hogy mi a fene is az a lépcsõs piramis ott a jég alatt, s ennél többet, mint hogy ezt megérti, a nézõnek sem kell agyalnia. Elég csak beülni a vászon elé, nézni a hihetetlen profizmussal elkészített trükköket és a kegyetlen küzdelmet.

Kicsire egyébként nem adunk: a pisze orrú fekete szépség az egész Földet megmenti tettével…

Õszintén bevallva, az Alien-filmek elég egyenetlen minõségûek. Az AVP rendezõ-forgatókönyvírója, Paul W.S. Anderson jó érzékkel belecsempészett a filmjébe némi Ridley Scottos hangulatot A nyolcadik utasból, ugyanakkor helybõl felülmúlta a A bolygó neve Halál izgalmi faktorát. A végsõ megoldás borzongató komorságát nem akarta überelni, inkább a küzdelemre ment rá, a hangsúly a „harc”-on van. A másik vonalnak, azaz a Predator-sorozatnak pedig kellett ez a kis vérfrissítés… Érdemes volt összeereszteni a két fajt, mert izgalmas és látványos produkció sült ki belõle.

A filmet illetõen összesen két dolog zavart. Az egyik, a Xéna és Herkules borzasztó mitológiai katyvaszán edzett hollywoodi ötletgazdáknak az agyalmánya, mármint hogy ha valami nagyon õsi, akkor az egyszerre kell legyen kambodzsai, egyiptomi és azték. Megmagyarázni õk sem tudják, inkább gyorsan kiirtják a régészeket a sztoriból. Ezt a hülyeséget kár volt odaideologizálni a Giger-díszlet mögé. A film másik problémája pedig egy Sztálinnal kapcsolatos történetet juttat az eszembe. Sztálin beszédet mondott télvíz idején valahol isten szabad ege alatt, de a felvétel nem sikerült. Meg kellett ismételni stúdióban a dolgot, ám mindenki lebukott, amikor a moziban vetítés után valaki feltette a kérdést: „Hol van Sztálin lehelete?” Nos, az Antarktiszon vagyunk (néha fönt, néha lent), de egyetlen szereplõ sem lehel párafelhõt… Ha a színészek és a stáb nem akart fázni, ezért aztán nem hidegben forgatták a jelenetet, legalább az a zseniális számítógéptrükkös csapat odapamacsolhatta volna a kilégzések ködét a vászonra… Valamit csinálni kellett volna, mert meleg a helyzet, ha föntrõl a Vadászok jönnek, lentrõl meg az Idegenek, de nem ennyire. És bizony az ember amíg él, addig lélegzik.

Senkit nem szabad megszeretni, mert kicsi a túlélési esély, és a nézõ szíve megszakad, ha arra számít, hogy a poénos, kétgyerekes apa majd csak megmenekül. Humor egyébként nem sok van a filmben: egy idõ után sem alkalom nincs a poénkodásra, sem ember, aki poénkodjon. Nekem egyébként az a jelenet a kedvencem, amikor egy mellkasból kitörõ Idegen-bébit elkap egy Predátor. Ez az igazi Vadász-humor.

Az Alien versus Predator egy rendkívül jól sikerült sci-fi akciómozi. Csak vásznon élvezhetõ, a film elején gyönyörû képeket találunk, a végén meg a szörnyek pontos és aprólékos kidolgozottsága miatt érdemes inkább jegyet váltani, mint a DVD-megjelenésre várni. Nem is szólva arról, hogy szerintem abba beletesznek pár véres snittet (elterjedt a hír, hogy a stúdió kivágatta õket a korhatár miatt), ami nekem a moziban teljességgel nem hiányzott. Valahogy nem dob fel, ha egy filmben sok kiömlõ belsõ rész, fennakadó tekintet, és agonizáló rángás, szóval horrorisztikus jelenet akad, egy film nem ettõl jó. Ezt szerintem az AVP moziverziója is alátámasztja.

www.sf.hu

Szélesi Sándor