Hál’ isten, nem maradunk ki semmi jóból. Végre kedvünkre borzonghatunk, rémüldözhetünk, undorodhatunk, sikonghatunk a sötétben. A hírhedten félelmetes Alien (Idegen), A nyolcadik utas: a halál címmel álcázva a magyar moziban borzolja a nézők idegeit. Nem is kellett sokáig várnunk, két évig rémisztgette hatalmas sikerrel a nyugat-európai és amerikai közönséget, és máris várja magyar áldozatait.

Ridley Scott modern rémfilmet rendezett. Felvilágosult ember lévén körbenézett a világban, és nem talált benne semmi félnivalót. A katasztrófák kimentek a divatból, leégett már a Pokoli torony, elcsitult a Földrengés, biztonságosak a Repülőterek, megszelídültek a Cápák. Mint kiderült, a hasfelmetsző Jack-eket is előbb-utóbb elfogja a rendőrség. Az olcsó kis terrorgyilkosságokhoz hozzászoktunk. A hitchcocki „dajkamesékhez” idő, türelem meg leginkább tehetség szükségeltetik.

Szerencsénkre azért van még mitől félnünk. A rendező és a 20th Century Fox megtalálta a módját, hogyan lehet gyorsan, könnyen ijesztgetni. Itt van kéznél a feltáratlan világmindenség, és benne e tudományos-fantasztikus ijedelem. Megszületett az új, korszerű Frankenstein. Leginkább a poliphoz vagy valami-féle őshüllőhöz hasonlít. Váltogatja méreteit, alakzatát, ki-be költözik az emberből. Vannak neki csápjai, vagy tán karmai, hangot is ad. Ő is szereti a vért, de ha kell, az egész embert is el tudja tüntetni nyomtalanul. Semmilyen fegyver nem fog rajta, mérges nedveket fecskendez ki magából, mellyel megolvasztja az űrhajó kemény páncélját is, áthatol az űrruha palástján. Meglehetősen tökéletes rém és felettébb gusztustalan. Időnként egy feltrancsírozó háziállat belsőségeire emlékeztet.

Ezt a kozmikus rémet egy hazafelé tartó kereskedelmi űrhajó utasainak sikerült beszerezniük egy ismeretlen égitesten. Nyolcadik utasként beköltözik velük az űrhajóba, és megindul ellene a hajsza. A rendező nagyvonalúan bánik a tudományossággal, minden erejét a fantasztikumra összpontosítja. A fantasztikus lényre, az Idegenre. A felkészült asztronauták összevissza kergetik az otthonos űrhajóban. Az Idegen pedig, tisztességes mumushoz illően, szobasarkokból, asztal alól. a kazánház csövei közül riogatja őket. Lámpással kutatták, hálóval akarják foglyul ejteni, őt, aki, ha kell, megolvasztja a fémet is. beköltözik az ember mellkasába, és váratlan pillanatokban kitör a bordák közül, szétfröccsentve a belsőségeket. S hogy az izgalom egy percre se szüneteljen, egy ártatlan kis macskát is hajkurásznak, körülbelül ugyanekkora apparátussal. Az egyik nyávog és felborzolja a szőrét, a másik, hamm, bekapja az embert. Simogatni nem hagyja magát.

Ezen a fölényes, magabiztos hangon persze csak a másnapi világos reggelen beszélünk az Idegenről. A mozi sötétjében mi is rémülten-undorodva kapaszkodunk a szék karfájába, mint az űrhajó szerencsétlen utasai. Úgy kell nekünk. De jó hogy végre van mitől félnünk. Különben olyan eseménytelen és unalmasan biztonságos lenne az életünk.

Székely Gabriella
Új Tükör, 1981. január-március
(18. évfolyam, 1-12. szám) 

Az eredeti cikk: