Tessék elhinni, nem úgy készültem, mint ama bizonyos rossz diák, hiszen több mint egy évtizede lettem sci-fi-rajongóvá. Meggyőződésem, hogy hozzám hasonló érdeklődésűek töltötték meg a nézőteret — egyetlen üres hely sem akadt — s izgatottan várták az amerikai szuperprodukciót. Hittük, reméltük, s aztán jókorát csalódtunk, mert a közismert latin mondás magyarított változatát idézve: vajúdtak a hegyek, és megszületett a kisegér.

Dübörgés, az űrhajóstarttal és a leszállásokkal járó hangzavar, az volt minden mennyiségben. A monstrum csillagközi bárka ezerszínű műszerei villogtak, kattogtak, pöfögtek, szuszogtak, horkantak. A hatás mégis elmaradt, legalábbis idegeskedtünk, mert úgy éreztük magunkat, mintha a jövő valamelyik elektronikus állatkertjébe tévedtünk volna.

Elmaradt az izgalom, nyoma sem volt a fordulatos cselekménybonyolításnak, ráadásul szürkék, jellegtelenek, garantáltan sablonosak voltak a figurák, mintha Dan O’Bannon, a forgatókönyv írója megfogadta volna. hogy a szereplők jelleméről egyetlen mozzanatot sem árul el. Ilyen irányú következetességéből mindenesetre jelesre vizsgázott. Amint a hasonló jellegű műveknél szokásos: egy kis horrorra is számíthattunk. Ez ugyan nem kárpótolt volna bennünket a művészi színvonal teljes hiányáért, de vigaszként mégiscsak jelentett volna valamit. Az alkotógárda azonban — úgy látszik — gyenge idegzetűekből toborzódott, ugyanis a félelmetesnek kikiáltott, mindenkit felfaló, s mindenen úrrá levő — legalábbis az űrhajó hét utasa nevezte így az ismeretlen bolygóról véletlenül magukkal vitt idegen lényt — számunkra csak gyatra szörnyecske, amolyan szalonképes kis rémítgető kocsonyás massza.

A vérbeli tudományos-fantasztikus írások ötletgazdag mesét és töprengésre késztető gondolatokat kínálnak. Ebben az esetben egyiket sem kaptuk meg. Az elkeserítő fantáziaszegénységhez szellemi igénytelenség is társult. Minek a Földre vinni ezt a kis teljesítményű vérengzőt, aki még egy macskával sem bír, az életvidám cirmos ugyanis teljesen háborítatlanul, s meglehetősen jókedvűen sétálgat a kazánházak légkörét árasztó folyosók rengetegében. Azt sem tudjuk meg, hogy kikből tevődik össze az a Társaság, amelynek tagjai ilyen kis kaliberű öldöklőkre számítanak. Nincs se kor, se társadalmi háttér. Ha valaki ilyesmire nem kíváncsi, s megelégedne némi szexszel is, akkor se bizakodjék, mert ezzel se kényeztetik el a stáb tagjai.

A hamisítatlan unalom, a harsánysággal ötvözött vontatottságon sem az operatőr (David Liczfield), sem az Angliából „importált” rendező (Ridley Scott) jó szándéka nem segít. A hollywoodi rutin ezúttal csak egy szupergyenge produkciót szült.

Olyasmit, amilyenhez hasonlót annyiszor vitatott magyar filmjeink sorában is ritkán találunk.

Pécsi István
Megjelenése ismeretlen.

Az eredeti cikk: