Alien mustra 1. rész: Az aranykor

Idén májusban új Alien filmmel találkozhatunk a mozikban, melyet az eredeti film, s ugyanakkor a sokat átkozott előzmény, a Prometheus rendezője Ridley Scott jegyez. Valahol a két produkció között foglal majd helyet az időskálán az új darab, melynek apropóján írok most a sorozatról alkotott benyomásaimról.

Egy kis nosztalgia

Előbb láttam a Bolygó neve: Halált (Aliens), mint a Nyolcadik utast (Alien), tehát az eredeti filmet. „A horrorok horrorja az édzsbíjón”, sosem felejtem el a film beharangozóját a kilencvenes évek első felében. Kicsit fura volt, hogy nagyban nosztalgiáznak benne mindenféle tragikus szörnytalálkozásokról, miközben szó sem volt róla, hogy ez egy folytatás, az első rész pedig sehol. No, persze nem voltunk olyan buták testvéremmel, tudtuk, hogy létezik egy Nyolcadik utas is, csak épp se videónk nem volt, se tévé nem sugározta akkoriban azt. Mi azért boldogok voltunk a második epizóddal, még ha a félelmetesebb részeknél előszeretettel néztem inkább a tv pirosan világló számlapját, hogy a legnagyobb traumákat csak a szemem sarkából kelljen megélnem.

Nem sokkal később a magyar egyes csatorna rajtaütésszerűen műsorára tűzte az alkotást, de annyira későn, hogy bealudtam már jóval a kezdés előtt. Mégis, mikor felcsendült Jerry Goldsmith organikusan búgó muzsikája, és a narrátor rezignált hangja a szinkronszínészek felsorolásával, az olyan hatást tett rám, hogy kerek szemekkel néztem végig az egész filmet, álmomból felverve, némileg kótyagosan, ezzel megélve valami extra szürreális hatást, mely tartós élménnyé varázsolta ezt a találkozást.

Roli teljes írása ide klikkelve olvasható…