Spoilermentes Prometheus kritika (aeonflux)

Az aeonflux.freeblog.hu-tól kaptuk meg SPOILERMENTES kritikájukat, úgyhogy ha valaki még nem látta volna a filmet (jaj, lenne ilyen?:), az is nyugodtan elolvashatja!

2089. Elizabeth Shaw (Noomi Rapace) és Charlie Holloway (Logan Marshall-Green) archeológus-páros megdönthetetlennek látszó bizonyítékokat talál arra, hogy nem vagyunk egyedül az univerzumban. Két évvel később a Weyland Corp. megbízásából felfedező csapat indul eme bizonyíték feltérképezésére. 2093-ban érkeznek meg az LV-223-ra, ahol csúnya meglepetés várja őket.

We were so wrong.

Az ember oly mohó, oly mafla tud lenni, hogy néha igazán megérdemelné, hogy kiosszanak neki egy emberes sallert. Ha kérdésekkel szembesül, akkor addig nem nyugszik, amíg meg nem kapja rájuk a választ, de csakis azt a választ, ami kielégíthetné. Ha megmutatják neki egy kép darabkáját, akkor látni akarja az egészet, és bármennyire is ragaszkodik az ellenkezőjéhez, egyszerűen képtelen hozzáképzelni azt, amit nem láthat, maximum sejthet. Ezért aztán addig-addig megy, amíg baja nem esik.

És most nem feltétlenül a Prometheus legénységéről van szó. Ahogy elnézem, a kritikusok és a nézők többé-kevésbé darabokra szedték Ridley Scott ambiciózus sci-fijét, amely nagy kérdésekkel zsonglőrködik, de ezekre ködbe burkolózó, esetenként jelentéktelen – vagyis inkább annak tűnő válaszokat ad. Nem titkolom, én is felfegyvereztem magamat virtuális lézermutatómmal, hogy majd jól rámutatok a hibákra, de aztán rájöttem, hogy itt nem hiányosságokról van szó, sokkal inkább intuícióról, a megfigyelés és a gondolkodás ösztönzéséről.

Amikor Arthur C. Clarke Rámája berepült az univerzumunkba, hogy tegyen egy kört, az agy akkor is térdre kényszerült, és aki a Prometheustól is azt várja, hogy ezüsttálcán nyújtsa át neki a Megoldást, nos, arra is csúnya meglepetés vár.

God does not build in straight lines.

Kétféle sci-fit tartok jónak: azt, amely minden flinc-flanc ellenére az emberről szól, és azt, amely a felfedezésről. Arról a felfedezésről, melyet nem elég csak átélni, hanem részt is kell venni benne. A Prometheus kezedbe ad néhány szálat, vagy ha úgy tetszik, kezedbe adja a tüzet, de azt végül neked kell elvinned az emberekhez. Neked kell folytatnod a mesét, megtalálni a kapcsolódási pontokat, leleplezni a kép többi részét. Megtalálni a választ.

És ez a kihívás manapság már kisebbfajta csoda. Ez a film nem engedi, hogy kényelmesen hátradőlj, és a jól ismert szokványok mentén ijedezz vagy tátsd a szád. Persze, lehet úgy is nézni, hisz a felszínen ott van egy űrslasher nyomvonala mindenféle szörnnyel, elhalálozásokkal és megmenekülésekkel, no meg a mindig működő önfeláldozással, ám eme meglehetősen vékonyka szál hátterében egy monstrum mutatja meg nyugtalanító árnyékát. Megértem, ha ettől megzavarodsz.

Erre a narratíva is szépen rátesz egy lapáttal. Az egyik pillanatban vegytiszta sci-fi mentén halad (űrhajó! kütyük! kaland!), ahová beköszön egy kis vicces mellékalakoskodás, egy kis romantika; apró kommunikációs szikrák repkednek a legénység tagjai között, aztán hirtelen durván odacsap egy biomechanikus csáp, és mire észbe kapnál, a szájtáti iSpectacle-t gyomorforgató testnedvek pettyezik össze.

Elizabeth Shaw pedig nem Ripley béta változata: istenfélő és -gyűlölő ellentmondás ő, akinek van egy vágya, amely a lehető legrémületesebb formájában teljesül. Mellette tényleg elhalványul mindenki más – annak ellenére, hogy egy-két karakter igen is képes fejlődésen átesni, és még a főgonosz sem feltétlenül az, akire tippelnél -, de hát ő a kereső, ő az, aki a tüzet ellopja, ő az egész mítosz kulcsfigurája. Mert Ridley Scott és két írója mítoszt teremt. Igen, jól sejted: Damon Lindelof megmentett egy maréknyi csillámport a Lost kulisszái közül, és ezzel serényen meg is szórja ezt a filmet, de hát a mitikus szó nem véletlenül jár kéz a kézben a titokzatossal. No persze, ha a néző hajlandó használni is az agyát, akkor eme titkok kulcsát nem olyan nehéz felfedni: csak Shaw-t és a timeline-t kell figyelni.

Most pedig lejövök a ritkás levegőről, és rámutatok néhány földi dologra: a film látványvilága pazar. A kedvéért kibővítették a Pinewood stúdiót, és ott olyan gyönyörűségesen robusztus díszleteket építettek fel, melyektől minden magára valamit is adó filmrajongónak nedves lesz az alfele. És Scott nem elégszik meg azzal, hogy a látványelemeit, díszleteit megmutassa, ezeket be is lehet járni – a felfedezés öröme a kutatókkal együtt a tiéd, erre a sokat szidott 3D is sok helyütt rásegít (ugyanakkor az se baj, ha nélküle abszolválod a filmet: úgy is működik).

Igen, van kapcsolat az Aliennel, még ha csak közvetve is (nesze egy végső fricska az orrodra): a Prometheusban benne rejlik a már megpedzegetett folytatások lehetősége, ám nem biztos, hogy most nagyon akarnám ezeket: a film egyelőre a fejemben folytatódik, és így is van ez rendjén. (9/10)